A Metallica 2026. június 11-én és június 13-án tért vissza Budapestre a Puskás Arénába az M72 World Tour keretében, ahol a legendás „No Repeat Weekend” koncepció jegyében két teljesen eltérő setlistet és vizuális élményt kaptak a hazai rajongók. Megjegyzem, elég sokan jöttek a koncertre külföldről is fővárosunkba.
Nem ez volt az első koncert, amit a Puskás Stadionban rendeztek. Nem is ez volt az első dupla koncert. De az első középre helyezett körszínpados, és az első, ami köré egy egész rendezvénysorozat épült. Több napig működő Metallica pop up shop, 2000 résztvevős véradás, kiegészítő tribute koncertek és programok színesítették a rajongók életét. Ja, és a Metallica adott két teltházas koncertet különböző programmal, összesen négy előzenekarral.
Mázlisták vagyunk, hogy bejutottunk, és lehetőséget kaptunk megnézni és lefotózni őket. Utóbbi tekintetében annyira már nem volt kegyes a sors, de erről később. A jegyek hamar elfogytak, néhány nappal a koncert előtt már egy darabot sem lehetett kapni, tehát kijelenthető, hogy két teljes teltház volt a Puskásban. Ne feledjük; a középre helyezett színpad miatt a teljes ülőszektor megnyitásra került, így a két este során több, mint 150.000 (!) ember élvezhette a koncerteket. Ezzel megdőlt a stadion látogatottsági rekordja.
Az előzenekarok változatosságára nem lehet panasz. Az első napon az Avatar és Pantera rúgta be az ajtót, és bár az 16 órás kapunyitás meglehetősen korai volt, már szép számmal érkeztek nézők. A kőkemény bemelegítés után a Metallica a thrash oldalát domborította ki. A Creeping Death és a Harvester of Sorrow, és az Of Wolf and Man volt az első három buliindító szám. Mondhatni nem kellett sokat várni, hogy robbanjon az aréna. A meglepetés magyar dalt Robert Trujillo és Kirk Hammett két kottatartó társaságában játszotta el, ezúttal a választásuk a Pokolgéptől a Totális metál volt. Olyan kedvesen furcsán kiejtve, de bárhogy is, ez nagy dolog. Minden ilyen kedves figyelmességnek örülnünk kell, mert ez csak nekünk szól. Tizenhat számot toltak, és felcsendült sokak nagy kedvence az Orion és a Sad but True is.
A második nap egészen más hangulatban telt. Nyilván nem szeretném összehasonlítani, nem is lenne értelme, de nekem az első koncert többet adott. Az előzenekarok a Knocked Loose és a Gojira volt. Míg az első totál felejthető volt a számomra, a franciák is kicsit alul múlták ezúttal a várakozásaimat. Szerintem a körszínpad nem volt előnyös nekik, mintha megbontotta volna a zenekar egységét. A legutolsó barbás koncert sokkal jobban tetszett (és talán jobban is szólt). A Metallica setlist gerincét a For Whom the Bell Tolls, a Fade to Black, a Wherever I May Roam és az Until It Sleeps adták. Engem már ennyivel is megvettek volna. Ezen az estén is tizenhat dal volt, de egészen mások, így a hangulata is sokkal klasszikusabb, darkosabb volt. Az utolsó két nóta a One és az Enter Sandman volt, mondhatom, ütős zárás volt.
Magyar dalnak ezúttal a Quimby Hoppá című dalát választották, amiben elég sok és gyorsan hadart szöveg van, így csak a refrénjét énekelték be. Néztek az emberek, mint a vett malac, hogy ez meg micsoda, vicces másodpercek voltak. De a meló ebben is ott volt, köszönjük! A fanyalgóknak meg üzenem: majd ha ott tartanak, hogy az ő zenekaruk dalát veszi elő a Metallica, akkor szóljanak.
A körszínpad miatt klasszikus kiemelt álló rész nem volt, helyette a snake pitbe lehetett bemenni. Aki kifizette a meglehetősen borsos árat, olyan közelségből láthatta kedvenceit, amire eddig még sehol máshol nem volt lehetősége. Óriási élmény, még akkor is, ha a komplett látvány innen kevésbé élvezhető. A távolabb lévőknek voltak LED tornyok, amivel a vizuális élményt erősítették. A koncert vége felé a lángok és szikrák is fokozták a hangulatot, a hangzásra pedig a stadion egyetlen pontjából sem hallottam panaszt.
A Metallica budapesti hétvégéje bebizonyította, hogy a zenekar negyven év feletti pályafutással a háta mögött is képes stadionokat megtölteni és megújítani, fokozni a koncertélményt. Képesek a koncerttől teljesen függetlenül is megmozgatni sok ezer embert. Lars jól dobolt, de azért tűpontosnak nem mondanám, maradjunk annyiban, hogy az alkotói szabadság az ő ütőkártyája (rossz szóviccel élve). A fotózásra sajnos csak meglehetősen mostoha körülmények között volt módja az akkreditációhoz jutó fotósoknak; kb. 60 méterre a színpadtól, a nézőtér szintjéről, dobogó és emelvény nélkül. Meglehetősen nehéz volt a rengeteg kéz és mobil között elfotózva értékelhető képeket készíteni, a nem túl magas színpadon álló zenekari tagokról, de a lehetőségnek így is nagyon örültünk.
Köszönjük az élményt és a lehetőséget a Live Nation-nek!
Fotók: Török Hajni
Beszámoló: Mahunka Balázs
Metallica fotók a galériában:
