Nem kevesebb, mint tíz év telt el legutolsó budapesti látogatásuk óta, azóta új szelek fújnak a zenekar életében, Marie Fredriksson nélkül. A 2015-ös koncert egy egészen nagy pofán csapás (szándékosan használok ilyen erős kifejezést) volt. Marie akkor már nem tudott állva koncertezni, és többször előfordult, hogy elfelejtette a szöveget. Mégis olyan erő áradt belőle, ami számomra még ma is felfoghatatlan. A zenekarból pedig többen minden rezdülését figyelték, mikor kell besegíteni neki. Egészen hihetetlen mennyiségű szeretet áradt a közönség felől, biztos vagyok abban, hogy ez is erőt adott az akkor még csak 57 éves énekesnőnek.
Azért fontos kitérni az előző koncertre, hogy megmagyarázzam a félelmemet a keddi koncerttel kapcsolatban. Természetesen nem vártam, hogy egy Marie-klón legyen a színpadon, és próbálja utánozni a mozdulatait. De tartottam tőle, hogy nélküle ez az egész elveszíti a varázsát.
A Papp László Aréna nagyjából 4000 néző befogadására volt berendezve, keresztbe fordított színpaddal. Kissé retró hangulatú, megvilágított takarás volt a színpad mögött, ami a LED falak világában mindig kellemes érzéssel tölt el. Sem a produkció, sem a nézőtér nagysága nem igényelte, hogy túlterheljék vizuálisan az agyunkat. Egy igazán családias atmoszféra fogadott minket.
Szeretném a pozitív gondolatokkal kezdeni. A hangzás szuper volt, nem volt túltolva a hangerő, és az Arénára jellemző erős visszhang sem volt hallható a nézőtéren. A zenekar tökéletesen hozta a kötelezőt, közel album minőségben csinálták végig a koncertet. Nem véletlen, hiszen a zenekar tagjai nem kezdő, rutintalan zenészekből álltak. Azt azonban nem lehet mondani, hogy öregesen tolták, végig energikus muzsikálás volt, számos gitárszólóval. Apropó gitárszóló, meglepetésre felcsendült a Tavaszi szél vizet áraszt népdal is gitáron, a magyar közönség nagy örömére.
A Roxette ikonikus tagja, Per Gessle a tőle megszokott módon hozta a formáját, dinamikusan és fiatalabbakat megszégyenítő mozgással csinálta végig a koncertet. Végig gitárral a nyakában hozta a tőle megszokott énektémákat. Lényegében ugyanúgy nézett ki, mint tíz évvel ezelőtt.
Igyekeztem húzni az időt, de elkerülhetetlen, hogy a számomra egyetlen, bár annál jelentősebb negatív hatásáról is említést tegyek, ami maga az énekes, Lena Philipsson jelenléte volt. Már a színpadra lépése pillanatában valami olyan ellenérzés fogott el, ami azt súgta, nem idevaló. A hangja nem volt meggyőző, sokszor mintha torokból, erőből próbált volna énekelni, egyes helyeken a magasabb hangok nem is jöttek ki. Sok dalnál, ahol egyfajta finomságot vagy átérzést vártam, kissé erőszakosan és affektálva énekelt. Ami a színpadi mozgását illeti, kicsit az volt az érzésem, hogy próbálta felülmúlni Per energikusságát, ami azonban átcsapott egyfajta zavaró, izgága jelenlétbe. Voltak dalok, mint pl. a Marie-nek dedikált It Must Have Been Love, ahol sokkal visszafogottabban mozgott, és ez sokkal jobban állt neki. Nagyon érdekes volt, hogy a Wish I Could Fly elején megszólalásig hasonlított a hangja Marie hangjára.
Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy savanyú a szőlő, és „csak” annyi a bajom, hogy hiányzik Marie; egyrészt igaza van, tényleg hiányzik. Másrészt viszont a zenekar tagjaként vokálozott Dea Norberg, kiemelkedő volt. 2012 óta háttérénekes a Roxette-ben, sokkal inkább el tudnám őt képzelni vezető énekesként, mint Lenát. Egy szuper jelenség volt, remekül csinálta a hangulatot, szépen énekelt, és nem tolta túl a szerepét. De nekem nagyon hiányzik Marie.
Összességében ez a koncert a számomra csalódás volt, ebben a formában inkább egy Roxette tribute koncertnek éreztem. Szerencsére a közönség végig énekelte a dalokat, és szemlátomást jól érezte magát a koncerten.
Köszönet a lehetőségért a zenekarnak és a LiveNation Magyarországnak!
