Jó lenne, ha nem kellene a három évvel ezelőtti történésekkel kezdeni a kedd esti Hollywood Vampires koncert kapcsán, de több okból kifolyólag sem lehet kihagyni a kellemetlen történéseket. A legfontosabb talán, hogy egyszerűen nincsen viszonyítási alapunk, hogy mit is tud ez a produkció Budapesten. A szeptember 8-i félház(se) lehet annak az eredménye, hogy bizalmatlanná váltak még az érdeklődők is, hogy ezen a kellemes szeptember estén érdemes-e kimozdulni; de az is lehetséges, hogy pont ennyit tudnak a vámpírok.
És bár a névsor roppant impozáns, de láttunk már elvérezni supergroup-okat, mert legyünk őszinték se nem Aerosmith – csak egy szeletkéje, se nem Alice Cooper, bár ő személyesen, de mégsem számíthattunk életművet felölelő esszenciára, hogy csak kettőt említsünk a gigák közül. És ez kb. olyan, mintha a honi szakmából vendégül hívunk egy nagy nevet, még nem fog vele érkezni a teljes rajongó tábora.
A Hollywood Vampires esetében Johny Depp az egyedüli, aki garantáltan viszi-hozza a közönséget, és bizony igen nagy százalékban. És bár az osztásnál jó nagy falat az övé, a színpadon látottak, hallottak alapján nem a legerősebb láncszem. De tiszteletére váljék, hogy nem is akart oly’ fényben tündökölni, mintha róla szólna az este. A rendező bal oldalon – néha meghúzódó – kalóz el volt a saját kis világában, figyelte a nagyra becsült zenész ikonokat, jelen volt, gitározott, énekelt; mindezt a saját képességei szerint, de nem is vártunk tőle többet.
Joe Perry és Tommy Henriksen klasszisok, erről ne is nyissunk értekezést. És ha már az Aerosmith nem látogatott el hozzánk, és már nem is fog, legalább Perry hangszerarzenálját megcsodálhattuk, és ahogy egy kedves szakmabeli megjegyezte, itt csak jó cuccok voltak a színpadon.
És a negyedik vámpír, aki az első – már persze, ha van rangsor: Alice Cooper. Belőle mutatkozott meg a legtöbb saját karakteréből, de mit is várjunk egy főhőstől. Nagyságát mutatja, hogy bár tehetné, nem uralta le a produkciót. Egy volt a színpadon lévő résztvevők közül, de markánsan irányította a történéseket. Szinte patikamérlegen igazítva szerepét. Tanítani való jelenlét, de miről is beszélek, ez nem tanítható, csak követhető. Egy percre sem hagyta el a színpadot, csak az átöltözéseknél, és jelenléte olyan fontos, mint három éve, amikor feltűnt a GUNS budapesti buliján a színpadi takarásban: biztosan észrevetted.
Az Alice Cooper szólózenekarát is erősítő Glen Sobel dobos, Chris Wyse basszusgitáros, és Buck Johnson billentyűs roppant alázattal tették dolgukat, és segítették a főhősöket, hogy a lehető legjobb előadás kerüljön a színpadra. És azt kell mondani, hogy a produkcióval, a megszólalással nem is volt semmi gond. A hangzás kifejezetten említésre érdemes, mert egy roppant egészséges, jó dinamikájú koncerten vehettünk részt. De, hogy ez a koncert konkrétan miről is szól, az egy másik kérdés.
Mert valóban nagy nevek, tisztelettel és méltósággal adózó dalválogatás, jó energiák, az igényeket kiszolgáló látvány, de mégsem zenekar. Zenészek, akik vállukon hordoznak néhány száz év zenei történelmet, millió és millió színpadon töltött percet és kilométert, amikben talán voltak is metszéspontok, de mégis csak egy Los Angeles-i klubot látok magam előtt, ahol két turné között összejönnek, és néhány üveg égetett szesz társaságában zenélnek egy nagyot, aztán amikor a pultosok is hazamennek, maradnak még, és a legutóbbi turné sztorijaiba feledkeznek még vagy három napig.
És félreértés ne essék, ez így rendjén is, van, és ha így kezeljük a látottakat, akkor minden igényt kielégített a kedd este. És maradjunk is meg ennél, hogy minden fellépőt egy kicsit félmeztelen királyként láthattunk.
Koncertbeszámoló: Pócsi István
Fotók: Mahunka Balázs
További Hollywood Vampires és Ivan and the Parazol képek a galériában.
