Vajon tényleg be vagyunk zárva saját elménk, gondolataink börtönébe? A Budapesti Operettszínház legújabb nagyszínpadi előadása úgy gondolkodtat el ezen, hogy közben szórakoztat. Az absztrakt közegben megelevenedő mese Don Quijoté-ról, a búsképű lovagról szól, aki addig álmodozott egy szebb és jobb világról, amíg elhitte, hogy valóban létezik. Érdekesség, hogy az eredeti musical 1965. november 22-én debütált a washingtoni Square Színházban, majd három esztendő múlva a Martin Beck Színházba költözött a produkció, mely összesen 2328 előadást élt meg. Az első európai bemutatót Madridban tartották, a magyar ősbemutatót pedig a Budapesti Operettszínházban, 1971-ben, Darvas Ivánnal a címszerepben. Hosszú évtizedek után most újra színpadon az előadás, melyet szöveg- és kottahűen, ám modern eszközökkel, gondolatisággal és látvánnyal, lenyűgöző jelmezekkel, parádés szereposztással mutattak be a nézőknek.
„Tudnod kell, Sancho barátom, hogy én az égnek rendelése szerint avégre születtem, hogy ebben a mi vaskorunkban – amint mondani szokták – újólag feltámasszam az aranykort.”
