Till Lindemann neve a közelmúltban gyakran felmerült a botrányaival kapcsolatban, ami némileg árnyékot vethet a zenei teljesítményre is. Legalábbis logikus gondolkodással erre a következtetésre juthatunk. Persze nem biztos, hogy így van. Botrányok ide vagy oda, igazán kevés rajongót vagy érdeklődőt tántorított el attól, hogy pl. a 2023-as Rammstein stadion turnén két egymást követő napon is fullra töltsék a Puskás Arénát. De a Rammstein egy más történet.
Lindemann első szólólemeze kereken 10 éve jelent meg, amely a Rammstein zenei vonalától kissé eltérő volt. Kezdetben elég visszafogott érdeklődés kísérte ezt a projektet, különösen, ha a Rammstein eredményeit vesszük alapul. Aztán szépen csendben ennek a formációnak is kialakult a saját rajongó bázisa, és mára már három stúdió albummal a háta mögött sikeresnek mondható koncertet adtak Budapesten.
A koncertajánlóban is feltüntetett 18-as korhatár nem véletlen, ezért a koncertbeszámoló kapcsán is meg kell említenünk, hogy nem tudunk azoktól a részletektől eltekinteni, amelyek fiataloknak és érzékenyebb lelkűeknek nem valók. A beszámolóban használt erőteljesebb kifejezésekkel csupán a koncert pontos jellemzése a cél, nem öncélú trágárság.
Az előzenekar egy Aesthetic Perfection nevű formáció volt, nagyjából 45 perces műsorukkal léptek színpadra. Visszafogott fények kíséretében egy teljesen átlagosnak mondható előzenekar volt, stílusában jól illeszkedett az estéhez. A közönség életkor szerint elég szűk eloszlású volt, jellemzően a 20 és 40 év közötti rajongók jelentek meg a helyszínen. Teltházról nem beszélhetünk, a 300-as szektorok teljes egészében le voltak zárva, és a küzdőtér hátsó része is meglehetősen üres volt. Ha tippelnem kéne, 7000-7500 embert mondanék, ami azért nem kevés, de az MVM Dome befogadó képességének körülbelül csak az egyharmada.
Negyed 10 után néhány perccel indult a fő műsorszám. Lindemann és bandája olyan szerelésben léptek színpadra, mintha egy sado-mazo klubból érkeztek volna. A színpadkép meglehetősen visszafogott volt, egy – mai szemmel – kicsinek mondható LED fal volt a színpad mögött, plusz néhány padlózatba épített emelő volt, ami extra. Mondjuk úgy, hogy a hatást nem a technológiai vívmányokkal, hanem a tartalommal érték el.
Már a legelső dalban (Fat) megalapozták a „kellemes” hangulatot azzal, hogy két testpárnával megpakolt „túlsúlyos” apáca táncolt a színpadon, a kivetítőn pedig folyamatosan egy kövér illető bájaiban gyönyörködhettünk. Hogy nő volt-e vagy férfi, nem is tudom. Próbáltam figyelni a közelemben lévők reakcióját, de amúgy semmi különös nem volt, szerintem csak kevesen voltak, akik nem számítottak ilyen szintű polgárpukkasztó produkcióra.
Fontosnak tartok kiemelni egy dolgot. A színpadon előadott koncert, színdarab vagy bármi más nem összekeverendő a színpadon álló előadó személyiségével. A művészi szabadság mondhatni korlátozhatatlan jog, legalábbis a világ ezen felén. A probléma itt azzal van, hogy Till Lindemann korábbi ügyei miatt joggal feltételezhetjük, hogy egy beteg ember. Jó eséllyel ez a személyisége a Rammstein zenekarral nem tudott kibontakozni, ezért szüksége volt egy másik játszótérre, ahol minden, de legalábbis sokkal több belefér. A másik forgatókönyv, hogy olyan szinten tolja az arcunkba a polgárpukkasztást és társadalomkritikát, ami a csövön kifér. Mindenki döntse el, melyikről lehet szó.
A vizuális élmények jelentős részét a LED falon megjelenő képek adták. Voltak kliprészletek, vizelő nő, közelről mutatott p*na, egyéb pornográf tartalmak, a Skills in pills végén pedig egy női segglyukból előbukkanó kapszula „emelte” a koncert színvonalát. Ahogy haladtunk előre az időben, a zenekar tagjai úgy dobálták le a textilt. A kezdeti bőrszerkót felváltották a bőrtangák és melltartók, kivillanó testrészt azonban nem láthattunk senkitől. A dobos megjelenése megérdemel egy külön mondatot. Nőnek öltözve, műcicivel és mű női nemiszervvel felszerelve harisnyában, tüll szoknyában és lómaszkkal a fején dobolt. A koncert végén elhangzó Fish on számnál négykézláb állva imitálták, hogy belőle húzzák ki a halakat, amiket aztán bedobáltak a közönségbe. Egy halat Till is alaposan megrágott majd kiköpött, végül egy halkatapulttal dobták a közönségbe a maradékot. Ezen én már meg sem lepődtem, mondhatni egy átlag kedd este Tilléknél.
A zenekar női tagjai közül érzésem szerint csak a gitáros és basszusgitáros nyújtott valid zenei teljesítményt. A billentyűs főleg vizuális produkciójával tett hozzá a bulihoz a vonaglásával és rúdtáncával. A táncos lányok időnként felbukkantak a színpadon az éppen aktuális hangulatot kiegészítve. A koncert talán egyetlen hagyományosnak mondható dala a Tanzlehrerin volt, ahol Till némi lézerfénnyel kiegészítve egy szál akusztikus gitár kíséretében énekelt, és egyik táncos lány egészen szolid produkciójával adta a koreográfiát. Könnyed percek voltak, a dal témája is egészen visszafogott, persze „lindemannos” mércével mérve. Ezt a néhány percet talán még anyukámnak is meg merném mutatni, anélkül, hogy rohanna a templomba feloldozásért és megkorbácsolná saját magát a puszta látványtól (pedig nem is vallásos).
Néhány tényt azt hiszem kijelenthetek. Ez a buli nem indul az év koncertje képzeletbeli címéért, de toronymagasan elnyerte az év legbetegebb koncertje díjat. Az is tény, hogy jó volt egyszer látni ezt a produkciót, nekem a zene sokkal inkább értékelhető, mint a körítés. De így kerek az egész, ahogy a „művész” megálmodta.
Fotózásra sajnos csak 70-80 méter távolságból, a ráadás 3 dalában nyílt lehetőségünk.
Koncertbeszámoló és fotók: Török Hajni és Mahunka Balázs.
További Lindemann képek a galériában.
