Féltem ettől a koncerttől. Megnéztem egy 2023-as koncert felvételét, és finoman szólva nem volt meggyőző Ian Gillan (ének) teljesítménye. A korábbi évek énekléséhez képest sem. A másik aggályom az új gitárossal kapcsolatosan merült fel. Nem az a kérdés, hogy jó választás-e Simon McBride, ha a zenekar tagjai elégedettek vele, akkor legyenek a rajongók is. Nem is az, hogy milyen a gitártudása, ezen a szinten a technikai felkészültsége minden zenésznek kimagasló.
Ritchie Blackmore megosztó személyisége ellenére is nagy rajongótábort gyűjtött, ugyanakkor sok rajongóban váltott ki ellenszenvet a viselkedése. Az 1994-től színpadon álló gitáros, Steve Morse személyében egy sokkal nyugodtabb, simulékonyabb, együttműködésre tökéletesen alkalmas csapattag került a zenekarba, aki bár mentes volt a botrányoktól, szépen csendben zseniális koncertek és albumok megszületésében működött aktívan közre. Gitártudása jazz alapokon nyugszik, amit az „old school” hardrock műfajban tökéletesen alkalmazott. Az első Deep Purple stúdióalbum vele a Purpendicular volt, 1996-os megjelenéssel. Nem emlékszem az akkori megítélésére, miután 10 éves voltam, de egy biztos: mai füllel meghallgatva egy méltatlanul keveset játszott album. Amellett, hogy teljesen új színt hozott a zenekar életébe, tökéletesen belesimul a diszkográfiába, ami jelenleg 22 (!) nagylemezből áll. Főleg az utóbbi években rendkívül tudatosan felépített, nagyívű szólókat hallhattunk tőle, igazán dallamos és élvezhető muzsikát hozva ezzel létre. Emellett az effektek és technikai megoldások széles tárházát használva tette érdekessé játékát, amire lássuk be szükség is volt Don Eary (billentyűs) néha kissé – jó értelemben – elvetemült effekt-ámokfutása mellett.
Steve kilépésével megbomlott ez az összhang, és teljesen megváltozott a zenekar dinamikája. És ne feledjük: karcolják a 80-at, ebben a korban már nem könnyű alkalmazkodni.
Fotózásra az első három számban volt lehetőségünk, szokás szerint. Az érdeklődés nem csak a nézőtéren, hanem a fotós árokban is nagy volt, nem kevesebb, mint 15 fotós készíthette el a képeit. Az is lehet, hogy Magyarországon utoljára. A nézőtér egyébként szinte teljesen tele volt, csak néhány szektorban voltak üres helyek. Deep Purple koncerten soha nincs kiemelt állójegy értékesítés, így minden állójegyet vásárló néző egyenlő eséllyel pályázhatja meg az első sorokat. Vannak még zenekarok, akiknek nem a plusz bevétel az elsőszámú szempont. A jegyárak is ezt tükrözték, mai viszonylatban teljesen átlagos jegyárak voltak, úgy is mondhatnám, hogy jópár magyar koncertért is ki kell csengetni ennyit.
Az első három szám: Highway Star, Pictures of Home és a No Need to Shout az új lemezről. Jó hosszú nóták, több szólóval, lesz időnk mindenkit lefotózni, megfigyelni közelről. Az új gitáros kisugárzása nem fogott meg, de nagyon tisztességesen lefogta, amit kell. A szólóknál rendszerint besétált középre, hogy minden figyelem összpontosuljon rá. Be kell lássuk, nagyon friss hús még, életkorát tekintve (44) és zenekari mércével nézve is. Egy biztos: minden megmozdulása magabiztos és sodró lendületű volt, ezzel talán a veteránokat is feltüzelte kissé. Gillan mozgása és éneklése meglepően jó volt, élt a színpadon és sikerrel küzdött meg a hangokért. Az tény, hogy alaposan visszhangosítva voltak a kitartott hangok, de ez még mindig egy őszinte megoldás. Nem voltak bántóan hamis hangok, és ez a teljesítmény kitartott végig a koncerten.
A zenekar hangszeresei a megszokott módon hozták azt a kiemelkedő tudást, ami naggyá tette a Deep Purple-t. Ian Paice a dobok mögött elképesztő precízen és élvezhetően dobol még mindig. Ő maga az egyszemélyes Deep Purple történelem, hiszen az egyetlen tag, aki mindvégig a zenekarban volt. Apropó dob! Ha egy hangmérnöknek meg kellene mutatni, hogyan kell dobot hangosítani, küldjük el Deep Purple koncertre. Nem találkoztam még olyan élő produkcióval, ahol ennyire természetes, tömör és tiszta hangzást érnek el minden alkalommal.
Roger Glover számomra talán a legkedvesebb színpadi figurája a zenekarnak az utóbbi években, egyszerűen jól áll neki a kor, és még mindig nagyon dinamikus jelenség a színpadon. Olyan könnyed lazasággal rázza ki a kezéből a basszus futamokat, hogy az irigylésre méltó. A sötétbarna hangszerét hiányoltam, de az utolsó szám előtti szólójában így is olyan zúzós hangszínen játszott, hogy az a legtöbb death metal bandában is megállná a helyét. Jó lett volna, ha a hangmérnök a szóló hangerejét megtartva engedi végig a Black Night-ot, így fejezve be a koncertet.
Régi hagyomány, hogy a billentyűszóló alatt minden alkalommal felcsendül olyan dallam, amely az adott országra jellemző. Budapesten idén ez a Monti Csárdás volt és a Csárdáskirálynő operettből egy rövid részlet. Hallhattunk egy rövid billentyű-gitár párbeszédet is, közben a két zenész egymást is hergelte a közönség mellett. A közönséget egy rövid ideig Simon McBride is bevonta a játékba a Black Night alatt; vissza kellett énekelni, amit játszott, ez Morse szokása volt.
A koncert fényei egészen rendhagyó módon retro stílusú volt, mintha pár évtizedet visszaléptünk volna az időben. A színpad feletti fényhíd a ’90-es évek Deep Purple koncertjeit idézte, és ezt az érzést a Perfect Strangers közepén lévő zöld villogó fények tetőzték; egy az egyben az 1994-es koncertre emlékeztetett, csak akkor ez lézerrel volt megoldva. Ezeken a felvételeken nőttem fel, most pedig, mintha kicsit visszaidézték volna a régi időket.
Az eredeti felvétel itt megtekinthető (az említett rész 3:00-tól)
Összegezve az estét: nem csalódtam. Pontosabban kellemesen csalódtam. Jó hangulatú buli volt, engem magával sodort, és az ováció hangerejéből kiindulva másokat is. Személy szerint nekem egyetlen dolog hiányzott, egy kis finomság, ami Morse gitárjátékára jellemző volt. Simon ezerrel a húrok közé csapott a koncert elején, és tolta egészen a végéig. Bemutatkozott a szó legjobb értelmében, mi pedig egy jó koncertet láthattunk, hallhattunk. Simon, üdv a klubban!
További képek a Deep Purple koncertjéről a galériában:
