Nehéz színházi beszámolót írni úgy, hogy ne lőjem le a poént, de kellő mennyiségű információ legyen benne. Talán nem is igazán a darabról kellene írnom, hiszen az ajánlóban szereplő sajtóanyagtól jobbat úgysem tudnék, hanem inkább a bennem kavargó érzésekről.
Négy szereplős darab – nem egy nagy szám, gondolhatnánk. A korábban bemutatott Oleanna csupán két szereplős, de hogy tovább fokozzam, Martinovics Dorina egyedül viszi színpadra a Prima Facie (Az ártatlanság vélelme) előadását. Mindkettő meglehetősen hatásos, felkavaró, mély és tanulságos. Szóval az előző kifogást kezelve: semmit nem jelent, ha nincs tömegjelenet a színpadon, és/vagy grandiózus díszlet.
Minél többet járok a Centrálba, annál inkább erősödik bennem az érzés, hogy a kedvenc budapesti színházaim egyike. Ezt fotósként és nézőként is elmondhatom. Fotósként hálás dolog színházba menni, mert ha esetleg nem tetszik a darab, „megmenti” a fotózás öröme. Ugyanakkor könnyes szemekkel és érzelmektől túlfűtve nem könnyű jó képeket csinálni. És bizony nem mindig tudom függetleníteni magam a darabtól. És ezzel nem vagyok egyedül. Hogy mást ne mondjak, a Network fotós próbája után minden sarokban sírt egy fotós. És mi más lehetne egy színház feladata, minthogy a szórakozáson túl élményt adjon, elgondolkodtasson és hasson a nézőkre?
A Mellékhatás színpadképe egyszerű, átlátható és könnyen befogadható. A modern megjelenést biztosító LED fal és a középen elhelyezett televízió mellett minimalista fehér színű bútorokat láthatunk. A LED fal egyáltalán nem mondható öncélúnak, és nem is vonja el a figyelmet a szereplőkről, inkább csak az általuk közvetített mondanivalót erősítik fel.
A gyógyszeripar a legkevésbé sem közömbös téma manapság, és nem túl sokan vannak, akiket egyáltalán nem érint. Éppen ezért túlzás nélkül mondhatom, hogy mindenkinek látnia kellene ezt az előadást. Több kérdést is boncolgat, amire egy átlagember talán sosem kap választ. Sőt, talán az előadás után még több kérdés lesz bennünk, mint azelőtt.
A sztori egyszerű; egy új antidepresszáns kísérleti fázisában találkozik két fiatal résztvevő alany, akik elkezdenek vonzódni egymáshoz. De vajon a gyógyszer mellékhatása okozza ezt, vagy az érzéseik valódiak?
A kísérletet vezető labilis pszichiáter, Lorna (Botos Éva) álláspontja ellentétes főnöke nézeteivel, miszerint egy ember nem áll másból csak egy testből és agyból. A közönséget bevonva, mintegy stand-up-os gyógyszerügynök kampányol a főnök a pirulák mellett, de mindezt szórakoztatóan teszi és cseppet sem kelt kellemetlen érzéseket a nézőben. A kísérlet egészen jó hangulatban zajlik, a feszültséget sikerül nagyjából a darab 2/3-ad részéig kordában tartani. Még ezután is voltak jelenetek, amelyek szórványos nevetést váltottak ki a nézőkből, bár véleményem szerint inkább feszülten ironikus részek ezek, mint viccesek.
Ami az előadás végét leginkább jellemzi, az a döbbent csend. A szórványos nevetéseket szipogások és orrfújások váltják fel. Egy nagyon életszerű, emberi történet, profi alakítással minden szereplőtől, akik szemmel láthatóan még az őket ünneplő vastaps alatt is az előadás hatása alatt vannak.
Szereplők:
Botos Éva: Dr. Lorna James
Gáspárfalvi Dorka: Connie
Mertz Tibor: Toby
Fehér Tibor: Tristan
Jegyek és az előadás részletei itt
Fotók: Török Hajni
Beszámoló: Mahunka Balázs
További Mellékhatás fotók a galériában.
