Azt már talán nem firtatjuk, hogy van-e létjogosultsága Panterának nevezni azt a zenekart, amely csak félig tudja a sors kerekei miatt az eredetiséget hozni. Február elején Aréna koncerttel tértek vissza Budapestre, és lássuk be a dupla barbás buli rengeteg kritikát kapott, mégis beíródott a történelemkönyvekbe.
A 2025-re beharangozott buli ténye messze nem hozott akkora a Wow-faktort, mint a 23-as világjárás híre, a szervezők mégis joggal reménykedhettek egy sikeres rendezvényben. Sajnos a technikai setupon már ránézésre is látszott, hogy a teltházas estét maguk sem prognosztizálták. Ennek sajnos meg is lett az eredménye: a Pantera színrelépésén sokat segített a fejünkben és lelkünkben élő riffek ismerete, mert a hangzás nem szolgálta a kifogástalan szórakozást.
Már a turné korábbi állomásain készült felvételek, fotók is előre vetítették, hogy sok újdonsága, újragondolásban nem bízhattunk, és ez bizony így is lett. A színpadkép a nagyobb helyszínhez igazítottan, a lángok magasabb fokra kapcsolva dolgoztak, de nem kaptunk új impulzusokat. Az, hogy a zenekar mennyire fáradt bele az újraélesztésbe, nem tisztünk egy buli alapján megítélni, de a hétfő este Anselmoékra is rányomta bélyegét.
Különös tekintettel érezhettük ezt az enervált, helyenként unalmas performanszt haknistának, hiszen másfél évvel ezelőtt katartikus estéket éltünk meg. A Barba Negrából lehet, hogy a hosszú kihagyás utáni első, másoknak tényleg első találkozás öröme, és az az egészen elképesztő közönség-zenekar kohézió emlékezetes maradt. Az Aréna koncert leginkább egy statisztikai elem a meglátogatott koncertek sorában.
De lehet kapaszkodni néhány jó momentumba: Csihar Attila és Vörös Attila színpadon töltött perceibe, az amúgy eszelősen megszólaló Charlie Benante játékába és soundjába (mert bár összességében a hangzás nem az értékelhető szinten mozgott, de Charlie megszólalása tényleg káprázatos volt). És persze abba is, hogy élőben hallhattuk a 5 Minutes Alonet (is). Míg legutóbbi találkozónkkor Zack Wild a tisztelgés jegyében játszotta Dime témáit, ez a fajta alázat most részben elkopni látszott.
A pro és kontra élv persze jó felvetéseket hoz magával a Pantera esetében. Szabad-e és kell-e belenyúlni olyan metal-témákba, amin generációk nőttek fel, mi a banda koncepciója ezt illetően? Ezeket valószínűleg sose tudjuk meg, így megmarad a néző kritika és érzelmi kivetülése.
Ahogy az a kérdéskör is egyre aktuálisabb, hogy hova tovább, van-e tovább? Lehet-e bármi maradandót alkotni az Abott testvérek nélkül, huszon évvel a tündöklés után, vagy egyáltalán kell-e? Ha a Pantera regnáló zenekarként képzeli el a jövőt, akkor ildomos lenne új anyagokkal előrukkolni, hogy vállalják-e azt a kockázatot? Az idő majd eldönti.
Koncertbeszámoló: Pócsi István
Fotók: Mahunka Balázs
