Fesztivál fellépés, Barba Negra, most pedig a Budapest Park volt a koncert helyszíne. A szerkesztő talán kétkedve figyelte, hogy a pesti szórakozóhely nem lesz-e túl szellős, és persze nem csupán a szabadtéri mivolta miatt.
A válasz hamar megérkezett, hiszen a vendégzenekari státuszt betöltő MENNYDÖRGÉS koncertjére is igazán szép számú közönség verbuválódott össze, és a tömeg bizony valóban tömeggé duzzadt, mondhatjuk úgy is, hogy talán meglepő módon.
De akkor az időrendet tartva kezdjük a magyar srácokkal. Ha a szerves kötést nézzük, valóban nekik kellett bemelegíteni ezen az estén, és igyekeztek is, de fáj, avagy nem, nem valók még a Park színpadára. Néhány héttel korábban a Dürer kisebbik termében adtak koncertet, ahol komfortosan mozogtak, de még onnan is hiányzott a ’zenekar. Tök aranyos, és tehetséges srácok, egy kb.: kiszámítható rock-metal vonalról, de valójában négy, egymás mellett zenélő arc. Az egység, és leginkább a kiállás hiányzik. A Park színpada pedig extra nagy volt nekik. Igyekezetem a lehető legjobbat látni, de nagyon sok kilométer kell még nekik, amihez mérhetetlen kitartást kívánok.
A memphisi Skillet méltatásába fölösleges részletekbe menően belemenni. A Grammy-díj jelölést a közönség úgy sem jegyzi. Vagy szereti, vagy nem ezt a fajta amerika-ízű rockzenét, vagy tud azonosulni a keresztény mondandóval, vagy nem is érti a szövegeket. A lényeg, hogy rengeteg fiatal, és tényleg rajongás szintű jelenlét övezte az estét.
A kiszélesített, már-már térbe húzó ledfal, az óramű pontosságú világítás vitte a hátán a showt, de ez ma már standard, nem csak a határon túl, de idehaza is. Az, hogy a koncert jó volt-e, vagy sem, nos a rajongói szemüvegen keresztül hibátlan. Szakmázósan nézve rengeteg mókusvakítás, hd-sávok ezerrel, egy cselló, ami egész vonós zenekart szólaltat meg, magasba emelt zenészek, szóval amolyan igazi ámerika, csak mindez rémesen műanyag módon. De ez a kekeckedő, „minekmégykoncertehanemszereted” attitűd. Pedig nagyon akartam szeretni. Ahogy Axl neméneklése is kiveri a biztosítékot, ezt sem tudom őszintén rajongani. John Cooper remek frontember, gyakorlatilag tenyeréből eszik a közönség, a doboknál ülő Jen pedig ékszer. Szexi, laza, emberien képes hibázni, és tök jól vokálozik. Na jó, attól is jobban. Izgalmas kontraszt a szakállas főhős, és az álomcsaj, jó tengelye ez a Skilletnek.
A műsort elemezgetni, nem egy beszámoló feladata, úgy is meglesed a neten. Ha ismered és szereted a munkásságukat, akkor ott voltál, vagy kb.: tudod mit hagytál ki. Ha nem vagy nyitott a zenéjükre, úgy sem mond semmit a dalcímek felsorolása.
Megnézném-e újra? Láttam a Barba Negrában, akkor szerettem Őket, láttam most is, most kevéssé, így az állás eldöntetlen. Kell egy döntő ütközet.
szöveg: Pócsi István
fotók: Török Hajni
Köszönet a lehetőségért a LiveNation Magyarországnak
További fotókért kattints ide:
